Mondta mindig apám, amikor egy számomra is megmagyarázhatatlanul bátor pillanatban ellent mertem neki mondani, aztán tettem ezt még sok-sok megmagyarázhatatlanul bátor pillanatomban, amelyet később magamban mindig átírtam orbitálisan nagy barom pillanatra. Mert apámnak igazából nem lehetett ellentmondani.

„Te csak azt hiszed!”

És csak álltam, mint akire rázúdította Isten a százmázsás esőfelhője tartalmát egy könnyed fricskamozdulattal, és bár mindig úgy gondoltam, a leforrázásnál rosszabb nem létezik, a szakadó eső mégis ezerszer mélyebben hatolt a csontomig. Minden egyes „Te csak azt hiszed”-napon. Azóta utálom az esőt, és mindazt, ami vele jár.
Apám persze imádta.

Halomban álltak a társasházunk falánál a kerületi esőgyűjtő hordók, mert az úgy jó, mert az úgy hasznos, és persze ez így is van rendjén, mert okos ember nem pazarol, okos ember előre gondolkodik, okos ember mindenre vigyáz, mindent óv, küzd, gyűjtöget, félretesz, még az esővizet is szárazabb időkre, de sajnos az olyan okos emberek, mint az apám, a gyereket is félreteszik. Hátha arra is vonatkozik a „majd, ha olyan idő lesz”.

„Majd, ha felnősz, megérted.”

Ezt is mindig mondta, bár ilyenkor épp némaságba burkolózva szárítgattam magam és a szarrá ázott ruháimat, és eszem ágában sem volt megérteni bármit is. Főleg őt nem, a reformkori esőembert, aki a nagy fővárosi naturalizmusát félreértelmezve keverte a pofont a tanítással, az esővizet a fia vágyaival. Mert az csak sáros lehet, ha pedig sáros, akkor káros, vagy legalábbis észszerűtlen, meg egyébként is…csak egy gyermeki blabla. Tizenévesen, huszonévesen, de harminccal is.

És akkor elállt az eső.

Magam sem hittem volna, hogy az a sok hordó lesz még egyszer üres is, hogy nem röpködnek fölötte a legyek, amelyek ugyanolyan megmagyarázhatatlan módon, mint amennyire én mindig is túl bátor voltam, imádták a poshadt, állott vizet. De most nem volt mit imádni. Most nem járt hozsanna a hordóknak, sem az égieknek, és nem szólt az ima apámért sem. Pedig isten – a százmázsás esőfelhőt borogató is – látja lelkem, én akartam, hogy szóljon. Akartam, hogy jöjjön el az ő országa, az apámé, aki csak tette, amit gondolt, amt jónak gondolt, és az esővel jól is bánt.

Csak hát az nem esett mindig, a fennmaradó napos időkre meg csak én voltam kéznél:
egy vézna, nyeszlett, „majd ha felnősz”-fiú, aki csak hiszi, de nem tudja, mert soha nem tudhatja jobban, másként pedig végképp nem.

Ámen.