Odakint esett. Az ötéves Emília nekinyomta az orrát az ablaknak, és arra gondolt, hogy ez nem is baj, legalább felveheti az új, virágmintás gumicsizmáját. Hétvége volt, és a szülei megígérték neki, hogy elmennek a Feneketlen-tóhoz, ami a kislány egyik kedvenc helye volt. Csakhogy reggeli után anya közölte Emíliával, hogy ez ma sajnos elmarad.
– Értsd meg, kicsim, esőben nem jó program a séta… de bepótoljuk, ígérem. Cserébe délután elmehetünk a pláza játszóházába, mit szólsz?
Emília felsóhajtott. Nem a játszóházba vágyott, hanem a tóhoz, hogy megnézze a békákat. Mert lehet, hogy a felnőttek nem szeretnek az esőben kint lenni, de ő igen! Legalább az udvarra kimegy, ha már a tóhoz nem lehet… Befejezte a reggelit, belebújt a gumicsizmába és az esőkabátba, majd megállt anya előtt.
– Így már kimehetek egy kicsit játszani? – kérdezte, reménykedő pillantást vetve anyára a rózsaszín kapucni alól.
Édesanyja megadóan válaszolt:
– Rendben, fél órát játszhatsz kint.
Emília fülig érő szájjal szaladt az ajtóhoz.
Az udvar azonban most csak rövid ideig kötötte le, mert észrevette, hogy a szomszéd kertben valami újdonság van – úgy nézett ki, mint egy nagyon nagy pocsolya. Hú, ha abba beletapicskolhatna! Ebben a pillanatban megjelent a szomszéd Feri bácsi, Emília pedig felkapaszkodott a kerítésen, hogy üdvözölje őt.
– Csókolom, Feri bácsi! Belemehetek egy kicsit abba a nagy pocsolyába? Van rajtam gumicsizma!
A szomszéd bácsi elmosolyodott.
– Az nem pocsolya, Emília, hanem esőkert. Tulajdonképpen egy mélyedés a talajban, ami rövid ideig összegyűjti az esővizet, ami aztán elszivárog onnan.
Emília elgondolkozott.
– Szóval akkor eltűnik, mint a pocsolyák?
– Igen, csak kicsit lassabban. Látod, én itt alakítottam ki, a terasz mellett, hogy a tetőről is ide folyjon a víz. Ültettem növényeket is, hamarosan azok is meg fognak nőni, és talán idevonz majd madarakat, pillangókat…
– Békák is lesznek? – lelkesült fel Emília.
– Nem tudom, lehetséges – válaszolta a szomszéd.
Emília egy gyors pillantással szemrevételezte az udvarukat. Ilyen esőkertjük nekik is lehetne! Ő majd segítene apának megcsinálni, és akkor lehetnének saját békáik…
Odafutott a kerti tárolóhoz, és elkezdte kihordani a szerinte nélkülözhetetlen dolgokat: ásót, apa munkáskesztyűjét, és – mivel az igazit nem bírta el – a játéktalicskáját.
– Na, kész! – jelentette ki elégedetten.
– Mi van kész? – csendült fel mögötte édesapja nevetős hangja.
– Minden kész, hogy elkezdhessük az esőkertet! – válaszolta Emília lelkesen.
Anya az ajtóban állt, és a fejét csóválta, de apa mosolyogva nézte a kislányát.
– Hát… talán tényleg nem lenne rossz ötlet. Már én is gondolkoztam rajta… És ha már így előkészítettél mindent… Délután, ha eláll az eső, nekiállunk, rendben? – nézett Emíliára, aki visszamosolygott.
– És mi lesz a játszóházzal? – kérdezett közbe anya, de Emília csak legyintett.
– Az ráér, anya, ez most sokkal fontosabb! Végre saját békáim lesznek!