Behunyom a szemem, és az ég felé fordítom az arcom. Hagyom, hogy a hűvös, ritka eső apró cseppjei kóstolgassák a bőröm. Nem zavarnak a vízcseppek, amióta megértettem, hogy itt a helyük.
Elképzelem, mi lett volna, ha ez a néhány csepp pár méterrel odébb hullik. Ha nem a Rákóczi út buszmegállóját paskolják, hanem egy zöldtetőt mellette, a bérházon, egy kis oázist a város felett. Bizonyára így is lesz, amint a tervezett természet leváltja a tányérantennákat és szellőző oszlopokat az épületeken.
Elképzelem, hogy az a kis vízbojt, ami csiklandva merészkedik lefelé az arcomon, merre járhatott már a nagy körforgásban. Talán megjárta már Ybl Miklós ciszternáit a vár alatt, hogy aztán a Dunában kalandozzon a Fekete-tengerig.
Onnan felkapta az Isten napja, és százmérföldeket sodródott az égi tengeren, hogy egy kiadós zivatarban háborúba induljon egy barna hajú lány frizurája ellen Alicantban.
Újból felillant, és Északra vándorolt, elég messze ahhoz, hogy ne kelljen zuhannia, hanem kellemesen szállingózhasson egy jégtábla pereméig. Eggyé vált a jéggel, és mint egy test, utaztak az áramlatok hátán, amíg újra csepp nem lett belőle, és az ég újra magához szólította, csak, hogy majd újra visszaadhassa a földnek.
Talán koppant már a cinkotai cserepeken, amiket még nagyapám rakott fel egyedül, hogy aztán a bádogereszen végig nyargalva lemásszon a láncon nagyanyám esőgyűjtő hordójába.
Talán korábban is találkoztunk már, és ismerős neki a kezem, ahogy most letörlöm az arcomról, mert ugyanezek az ujjak mártották a kannát a hordóba, amikor nagymama rám parancsolt a vakáció alatt, hogy locsoljam meg a muskátlikat a verandán.
Nagymamánál csak esővízzel volt szabad locsolni, azt mondta, az Isten a patakot teremtette az embernek, az esőt meg a zöldnek. Amikor saját lakásom lett, nekem akart adni két tő muskátlit, hogy legyen ott is valami zöld. Nem fogadtam el, mert a Rákóczi úti ablakomba nem ver be az eső.
Sok éve nem locsolok már muskátlit, de azóta megértettem, hogy a víznek megvan a maha helye, mint ahogy mindennek a világban.
Sikkantásra nyitom ki a szemem, hideg mar a bokámba. Egy kicsike lány boldogan áll egy felzavart tócsa közepén a buszmegállóban, vidoran néz rám, az anyja korholja, lefröcskölted a bácsit, kérj szépen bocsánatot!
Azt mondom, nem baj, és mosolygok. Úgy látszik, ennek a tócsavíznek most a nadrágomon a helye.