Szótlanul álltak egymásra meredve az esőben, amely kérlelhetetlenül ömlött rájuk. Mindketten azonnal bőrig áztak. Legalább egy kicsit lehűti a hangulatot. Gondolta András. Liza tudta, hogy pillanatokon belül elkezd lefolyni a sminkje, és úgy fog kinézni, mint egy panda. Villámló szemekkel meredt a férfira, de nem szólt egy szót sem. Mit sem sejtett arról, hogy Andrásnak mi mindenen kellett keresztülmennie, míg elért hozzá. De elkésett, az eső eleredt és tönkretette a meglepetést, amit előkészített. Alig látott a sértettségtől és az elfolyó sminkjétől. Liza építészként olyan helyekre juthatott be, ahová nem sokan. Egy átadásra váró épület tetején lévő zöldtetőn akarta megünnepelni Andrással azt, hogy három éve együtt vannak. Liza még senkivel sem volt képes ennyi ideig párkapcsolatban maradni. András elfogadta és megértette őt. Minden reggel úgy ébredt mellette, hogy hálás volt, el sem hitte, hogy ilyen szerencsés. Bár ez az érzés abban a bőrig ázott pillanatban kissé messzinek tűnt. Csak ünnepelni szeretett volna vele a tető szélén ülve, lábat lóbálva, pezsgővel öblíteni le a port egy hosszú nyári nap után. Csinosan felöltözött, kihízelegte a tető kulcsát a biztonságiaktól, előkészített mindent. A naplemente egy kicsit megkönnyítette Budapest hőségtől vibráló levegőjét, kellemes szellő járt a tető felett, hintáztatta a növényeket. De ő sehol sem volt. Nem sokkal később az erősödő szél már a nyakába fújta azt a ruhát, amit András úgy szeretett rajta. Ezért úgy döntött, nem várja meg odafent azt a barátságtalan acélszürke felhőt, ami egy kiadós esővel fenyegette a várost. András a tető kijáratánál állította meg, épp amikor leszakadt az ég.
A férfi alig bírt aludni egész éjjel. A másnap estére meg a táskája mélyén lapuló dobozra gondolt. Meg Lizára, abban a virágos ruhában, ami olyan szépen simult az alakjára. Liza volt az első nő, akinek furcsasága passzolt az övéhez. András tájépítész volt, és sokszor közelebb érezte magát a növényekhez, néha az állatokhoz is, mint a többi emberhez. Az igazat megvallva nehezen olvasott másokban. De Liza valahogy más volt, úgy érezte, már akkor ismerte őt, mikor először meglátta. Vele szerette volna tölteni élete hátralévő részét.
Az ebédidőt gyakran egy parkban töltötte. Aznap különösen szüksége volt rá. Magával vitte a dobozkát, és a padon ülve gyakorolta a beszédét. Kezében a gyűrűvel eszegetett, és szórakozottan dobálta a diót a közelben sertepertélő madaraknak. Nem vette észre feje fölött a fán kergetőző mókusokat. A következő pillanatban már csak arra eszmélt, hogy az egyikük épp elrohan a gyűrűvel a mancsában. Baromi nehéz egy ilyen kicsi és fürge állatot nyomon követni. Hihetetlen, de András végül visszaszerezte a gyűrűt, és most ott állt az esőben a feldúlt Lizával szemben. Tudta, hogy a lány nem fog hinni neki, de azt is tudta, ő az igazi. Tőle szokatlan hévvel hirtelen magához rántotta Lizát, és attól fogva többé nem engedte el. Az esküvői tortájuk tetején pedig gyűrűt tartó marcipán mókusok trónoltak.