Van egy kis problémája, mondja, ahogy leülök mellé kedvenc helyünkön. Az eső már felszáradt, hosszú barna hajába belekap az őszi szél, egyik kezével kisimítja az arcából és a szemembe néz. Szempillái mögött két, mély, fekete tó. Egy apára lenne szüksége, folytatja, a gyereknek. Másik keze gömbölyödő hasán nyugszik, mintha a bentlakó diktálná neki a szavakat, amiket már egy jó ideje közösen megbeszéltek. Terhessége csak most tűnik fel igazán, a két számmal nagyobb pulóverek és a bő ruhák mindig is a stílusához tartoztak.
A kávézóban a kérdést, hogy mikor végzek, a számla hátoldalára írta fel nagy kérdőjelekkel. Szálkás betűi kuszán virítottak a sápadt hőpapíron, ahogy elém tolta. Válaszoltam. Megragadta a papírpoharat, amire előtte vastag filccel felfestettem a nevét, és leült az ablak melletti asztalhoz. Tükörképe megkettőzte összeráncolt homlokát. Tálcán vittem ki neki a felmelegített szendvicset. Nem volt szokás, de én, neki, mindig. Ahogy legelőször is, amikor két éve friss egyetemistaként, kicsit elveszve a budapesti utcák labirintusában, zárás előtt két perccel belépett munkahelyem üvegajtaján.
Nézem, ahogy ül a padon, két lába hinta a lépcsők felett. Azt mondja, nem is ismeri jól azt a fiút, igazából csak egy éjszakát töltött vele, inkább dühös rohanás volt, mint vonzalom. Ittak is azon az estén, nem is emlékszik mindenre pontosan. Ami megmaradt, az a keserű íz reggel a szájában és a fociserlegek, amik a srác ágya felett sorakoztak, a trófeák. Elvetetni nem akarja, ő nem olyan lány, itt egy életről van szó. Most elfordul, és együtt nézzük, ahogy egy öreg házaspár mellettünk lassan leballag az íves zöldtető fehér lépcsőin.
Régen sokat találkoztunk itt hétvégenként, később megmutattam neki a város titkos zugait, a legszebb boltíveket, kapukat a kacskaringós utcákban. Késő délutánjait és estéit megosztotta velem, egy idő után az éjszakáit is, délelőttjeiről keveset beszélt. Az egyetemi előadások, a vizsgák és dolgozatok témáját néma hallgatás burkolta, körbekerített, sötét folt. Akárcsak a kollégiumi szobája, sohase voltam ott. Eleinte még kérdezgettem, de keveset beszélt róla. Fogkeféje már otthonosan nyújtózkodott a fehér műanyagpohárban az albérletemben, amikorra megtudtam, hogy angol-francia szakon tanul. Nekem még szakmunkásvizsgám se volt, csak egy nagy halom rajzom egy mappában.
Apa kell a gyereknek, mondja megint a padon. Legalábbis papíron, valamit csak be kell írnia. Rám néz megint, és mintha most látna meg először annyi hónap után, veszekedéseinket követően, megállapítja, hogy fogytam vagy talán mégis a vállam lett szélesebb. Aztán arról mesél, hogy neki se volt apja, legalábbis sose ismerte meg, és tessék, kibírta, hát ez a gyerek is kifogja, de az orvosnál csak kell mondania valamit. Arra gondolok, milyen régen rostokol a fiókban az a lelet, ami szerint sohasem fogom tudni továbbadni a génjeimet, de talán lehetek apa, esetleg nem csak papíron. Megsimogatom a hasát, kezem válaszra várva leír egy kérdőjelet.