Azt mondta, menjek fel, ott van a hordó, a vízgyűjtős, de ne nyúljak hozzá, csak nézzem meg, hogy lefolyt-e már a csapadék belőle, mert múlt héten eltömődött, itt Pesten mindig esik, és a tető alatt beázott a plafon, a folt most is ott van, kávébarna, olyan, mint a nagymama kávéjának a foltja, az ünnepi terítőn.

A tetőre csak a lépcsőn lehetett felmenni, zárva volt az ajtaja, de ő odaadta a kulcsot, és én már a zsebemben szorongattam, míg lépdeltem a szagok között, a ház tetejéig. Nem volt ott semmi, csak az új tető, amiről azt mondták, fenntartható, meg modern, de én csak annyit láttam, hogy nedves és eleven, mint egy állat háta, és ha túl sokat nézem, el fog velem repülni, de lehet nem is lefelé, hanem fel.

A esőgyűjtő hordó is ott volt, fém, rozsdás, de nem lyukas. Ráütöttem, tompán kongott, volt benne víz, de nem volt tele. Tanácstalanul álldogáltam. Akkor hallottam meg a hangot.

A másik oldalon állt. Nem szólt, csak zihált, nem hangosan, de azért hallhatóan.

Nem mozdultam, ő sem. Vártunk. Aztán kilépett. A nagymama volt. Ugyanaz a kardigán, amit utoljára viselt, mikor a mentő elvitte. Nedves volt a haja, és nem volt szemhéja.

Azt mondta, jól van, de nem maradhat soká, csak addig, amíg a hordót tartja. És hogy a víz emlékszik rá. A zöld is. Hogy amikor esik, az övé lesz minden, ami a tetőre kerül.

Azt kérdezte, lehoztam-e a csokit, amit ígértem neki a temetés előtt.

Mondtam, nem, elfelejtettem.

Akkor bólintott. A szemgödre fekete volt és mély, mint a hordó. Aztán lassan visszalépett a csúszós, nedves árnyékba.

A lábam alatt recsegett az idő.

A hordó kongott még egyszer, de nem én ütöttem meg.