Amikor még Budapest utcáit csak beton vagy macskakő borította, élt egy buszsofőr. Igazából több is, de egyről az a hír járta, hogy folyton mosolyog. Fel akart szállni az a sok zsémbes ember a reggeli csúcsban, csak úgy szórták a bennük lévő feszültséget a körülöttük várakozókra, de ahogy az első ajtó nyílt, furcsán barátságos alak kukkantott ki a plexifal jegyáteresztő nyílásán. Sokakról, mint nem kívánt esőcseppek peregtek le a kedves üdvözletek. De minden ajtónyílás hozott egy-egy utast, aki a döbbenet után kedvesen visszabiccentett. Így kezdett el terjedni a mosolygó buszsofőr híre és mosolya a fővárosban. Volt, aki az irodában hallott róla a reggeli kávé mellett:
–Képzeld, a 7-es buszon mi történt velem… – ecsetelte száját fölfelé görbítve egy asszisztens.
Vagy ezzel példálózott a pék az alkalmazottjának:
–Mosolyogj már a vevőkre, Marika! Ha a 7-es buszon képes a sofőr rá, akkor mi is meg tudjuk csinálni.
Hogy a pletyka terjedése miatt vagy a közhangulat szürkülése okán, nem tudni, de idővel a derűs buszsofőrt egyre többen tették próbára. Azonban se a beszólogatások, se az egyre gyakoribb közöny, de még az a félig megrágott, fülkébe bedobott szendvics sem tudta búra fordítani a vezető kedvét.
Egyik reggel verőfényes napsütésre keltek a városhatáron belül és kívül lakó emberek. Aki csak a derült égre pillantott, eszébe nem jutott esernyőt tenni. Így történt, hogy a Keleti pályaudvarnál az utazók többsége meglepődve eszmélt az eget sötétbe burkoló felhőkre. A haragos vízcseppek percek alatt tengerré duzzadva árasztották el a betont. Ekkor érkezett meg a 7-es busz a megállóba. A bárka ajtaja szélesre nyitva várta a menekülni vágyókat. A buszsofőr kedvességei annyit értek, mintha égő házat vízipisztollyal próbálna valaki oltani. Ekkor hagyta el a száját pályája során az egyetlen negatív mondat, amit a hangosbemondóban is kénytelen volt közölni:
–Az utat elöntő csapadék mennyisége miatt nem tudunk tovább haladni, mert félő, hogy betör a víz, és meghibásodik az elektromos berendezés.
A felbolydult utassereg elégedetlenségét szavakban és tettekben is kifejezve szinte kényszerítette a jámbor vezetőt az indulásra. A sofőr megértette az emberek dühét. Nem szívesen engedte volna őket ki a pusztító viharba. Magára vette a teher súlyát, és a gázra lépett. A jármű hamar telni kezdett, majd az útburkolat legmélyebb pontján nem moccant többé. Térdig érő vízben szitkozódtak tovább az utasok:
–A buszsofőr hibája!
Azóta egyesek látni vélték a buszvezetőt, ahogyan mosolyogva virágot ültet a közmunkásokkal. Mások szerint egy könyvtárban dolgozik. Ki tudja! Egy biztos, aki figyelmes, megláthatja a tovább adott mosolyát.
Személye teljesen feledésbe merült volna, ha a 7-es busz útvonalán épített esőkertek tábláján nem lenne olvasható a mosolygó buszsofőr legendája, akit a bárkán utazó egyik utas úgy nevezett el, Noé.