Kabai Edina: Levendula

Ma ültetős nap van. A gimnázium melletti térre megyünk. Mindenki kezében kis palánta neveinkkel ellátott pohárba ültetve. A biosztanárunk hozta nekünk, egy hétig az ablakpárkányon nevelgettük őket, most kikerülnek az esőkertbe.
Zolibá előttünk sétál, barna kordinge a könyökénél világosra kopott. A metszőolló az övébe akasztva, mint valami pisztoly. A kert előtt megáll, mint aki mindjárt mond valamit, de csak az eget figyeli. Én a szandálját nézem. A pánt mellett a bőre világos, a nagylábujján sárga a köröm.
Az esőkertbe belépve mind letérdelünk. Zolibá lehajol, mutatja, hogy a gyökérnyakat ne temessük be, csak a gyökeret, finoman, két ujjal. Ásni kezd, olyan természetes lassúsággal, nem siet, szereti, amit csinál, majd feláll és kéri, hogy lássunk munkához. Van, aki nevet, van, aki nézi, mit csinálnak a többiek. Én a kezét nézem. Barna, a körme alatt föld. Gyűrű van az ujján, matt, kopott. Szerintem nem is igazi. De mindig hordja.
Zsibbad a lábam, már mozdulnék, de mögém lép, nem látom, csak az árnyékát, rákúszik a karomra. A jobb kezemmel a palántát igazgatom, a bal mozdulatlan, nem akarom, hogy az árnyék eltűnjön róla. Hátrébb lép, vége.
A távolban megdörren az ég. Először csak morog, de aztán feltámad a szél. A tanár fölnéz, tenyerével kitakarja a napot. Az ingujja felcsúszik. A karja szőrös, van rajta egy kis anyajegy. A könyökhajlata puha, fehér. Elképzelem, hogy mindenhol ilyen puha. Fehér.
Itt a vihar, a locsolást intézik helyettetek, mondja. Nevetünk, ő is. Egy pillanatra a szemembe néz, megáll az idő, de csak az enyém, az övé már máshol jár, mikor azt mondja, hogy szedjük össze a szerszámokat, és ha esni kezd, figyeljük, hogy megindul-e a víz az esőkert árkába.
Felállok, nézem, ahogy az ingujjával letörli a szemüvegét. Valaminek nekitámaszkodhatott, mert a hátán halvány, szabálytalan fekete folt van. Megfordul, úgy teszek, mintha keresnék valamit. Kikerül, rám se néz. Ahogy elhalad mellettem, megérzem a bőre illatát. Nem parfüm. Inkább fa. És menta.
Esik. A többiek visszaindulnak a suliba. Én ott maradok a kertben, nézem, ahogy a járdáról a víz egyre vastagabb csíkokban folyik be a palánták közé. Az enyém is ott van, kicsit eldőlt. Zolibá a távolabbi sarokban matat, köveket rak a levendulatövek közé.
Minden mozdulatában van valami, ahogy a földhöz nyúl, ahogy a köveket rendezi, ahogy letör egy száraz ágat, megnézi, leteszi. Aztán hirtelen elindul felém. Rám néz, csak egy röpke másodperc, de mintha mondani akarna valamit. Jól dolgoztatok, teszi vállamra a kezét, ahogy mellém ér, de már megy is tovább. Elindulok utána. A derekán csillog az olló, a barna kording már majdnem fekete az esőtől, már a folt sem látszik rajta. Nadrágja zsebéből kilóg egy összegyűrt papírzsebkendő. Bárcsak tudnám, náthás-e vagy allergia.
A kertkapu bezárul mögöttünk. Az ég teljesen besötétedett, az eső egyenletesen veri a betont. Belépünk az iskolába, Zolibá eltűnik a tanáriban. Állok még egy ideig a folyosón. Az eső illata az orromban maradt. A levenduláé is.