A Bartók Béla úti bérház harmadik emeletén csend volt. Az öreg zongorista, Berecz Olivér, az ablak mellett üldögélt. Egy párnázott karosszékben, amely valaha a felesége olvasó fotele volt.
Ujjai – hajdan könnyedek, mint a nyári fuvallat egy nyitott ablakon át – most görcsösen remegtek, mintha minden mozdulat apró földrengés volna a testében. Mégis, minden délelőtt odaült a zongorához. Letette a metronómot, bekapcsolta a régi hangfelvevőt, és próbált. Minden alkalommal. És minden alkalommal elrontotta. Egy-egy hang beakadt, egy akkord szétesett, a melódia megbicsaklott a remegésben. A Parkinson–kór nem ismert kegyelmet.
A felesége, Júlia, már tíz éve halott. Azóta beszélt hozzá, ha zongorázott. „Hallod, Juliskám? Hallod, hogy még mindig kereslek a hangok között?”
Bartók Béla út forgalma elhalt, mint amikor valaki hirtelen lehalkít egy rádiót. Az ég sötét volt és gomolygó, ahogy augusztus végén szokott, mikor a hőség már napok óta feszíti az emberek mellkasát.
Aztán egyszer csak megtört.
Délután négykor az első csepp koppant a párkányon, óvatosan, mint egy kérdés. Aztán jött a második, a harmadik. Majd hirtelen zuhogni kezdett – úgy, ahogy csak nyáron tud esni Budapesten, amikor a ciszternák nyögve telnek meg, a gangos házak ereszei vízeséssé válnak, és a víz olyan erővel zuhan le, mintha a város bűneit próbálná lemosni.
Olivér nem mozdult. Csak figyelte az esőcseppeket, ahogy egyre gyorsabban kopognak az ablaküvegen és a bádogpárkányon. A ritmusuk először kusza volt, véletlenszerű, de aztán… valami összeállt. Tak–tak, takatak, tak–tak.
Lassan, nagyon lassan felegyenesedett. Ujjai még mindig remegtek, de valami belső mozdulat lendítette a testét a zongora felé. Leült. Bekapcsolta a hangfelvevőt – azt az öreg készüléket, amit még együtt vásároltak Júliával a Múzeum körúton. A magnó pittyent.
És Olivér játszani kezdett.
Először csak keresgélt, ujjai még nem engedelmeskedtek. De az eső segített. A ritmusa beépült a dallamba. A billentyűk alatt egyszer csak ott volt a melódia: olyan, amit már nem magának ír az ember.
Mire elhallgatott a zene, Olivér nem mozdult többé.
Másnap reggel a gondozónő lépett be a lakásba. A nő azonnal észrevette a mozdulatlan testet. Nem sikított. Csak állt egy pillanatig. Lassan odalépett, és megállította a hangfelvevőt.
A mentősök csendben dolgoztak. A zongora előtt üres lett a szék.
A nő leült, megérintette a magnót. A REC gomb még mindig be volt nyomva, de a készülék már nem rögzített. Ujjai óvatosan a play gombra csúsztak.
A szoba megtelt a zene hangjával. A felvétel sercegett, de a dallam tisztán szólt – szaggatottan, meg-meg bicsakló ritmusban, mégis gyönyörűen. Mintha valaki az utolsó pillanataiban még egyszer összerakta volna önmagát, hangokból, esőből, emlékből.
A nő nem mozdult. Csak hallgatta. A könnyek hangtalanul gördültek végig az arcán.
És akkor, mintha válaszolna, újra eleredt az eső. Apró kopogások a párkányon, pontosan abban a ritmusban, amiben Olivér játszott.
A város megőrizte a zenét.