Csendesek az utcák Virányoson. Kiadós nyári zápor után még gőzölög a kertváros járdáiról az eső, a fák alatt is visszhangzanak még az itt-ott alácsobbanó cseppek.
A sarki csemegeboltból Janó bácsi lép ki, kezében csíkos szatyor, egy vekni kenyérrel. A zápor után érkezhetett, mert ruhái szárazok, akárcsak a modora. Látásból ismerik a környéken, de beszélgetésbe csak ritkán elegyedik – hacsak nem a galambokkal. Mindig egyedül jár, vásárlása katonás: egy kenyér, két szál kolbász, illetve olykor egy kis üveg torma, amit kivételes módon érdemesnek talál a kamra díszpolcán tartani. A tömb sarkán egy esőgyűjtő hordó csordultig telt víztükre előtt megtorpan. Elnyúlnak a percek, mert tekintete ugyan a felszínen marad, de a lelke egész a hordó aljáig süllyed.
– Mi van ott? Mit nézel, bácsi? – csattan fel a kedvesen csilingelő kérdés.
Janó megilletődik. Ki és honnan szólítja? Körbenézve meglátja a kis Emmát, ahogy zöld kerítésük mögül, a rácsokba kapaszkodva billeg ide-oda vidáman.
– Nem hallasz, bácsi? – türelmetlenkedik a bájos zaklató.
– De hallak… – mormogja Janó azon tétovázva, hogy kellene kibújni a válasz alól. Azt mégsem mondhatja meg, hogy mit várt viszontlátni abban a végtelenül szomorú és idegen szempárban. Milyen jó lett volna találni valahol a víztükör meg-megcsillanó fodrában egy kis derűt és bátorságot egykori önmagából. Úgy általában sem szerencsés, és most sem találta, amit keresett.
– Te is várod a szibárányt? – kérdezi tovább a helyi derűfelelős.
– Kicsodát?
– A SZIBÁRÁNYT! – csacsogja énekelve.
Janó elgondolkodik… Bizonyára szivárványt akar mondani ez a gyerek. Szibárány… – ismétli magában, ezzel elmosolyodik. Kedves gyermeki botorság, ami éles arcvonásain a komorságot – akár egy jégtáblát – tördeli fel. Visszanéz a tükörképre, kicsit ismerősebb arcot lát. Eszébe jut a hétfői megbeszélés: talán mégis érdemes megpróbálni, talán most sikerülhet. Meglehet, nem is kéne ennyit rágódni ezen. Önmaga gyatrácska győzködése közben egy arra járó autó pocsolyába hajt, és tetőtől talpig összecsapja. Csíkos szatyorban immár áztatott kenyér: galambvacsora. Janóból kitörni készül a harag, de dühtől átrendeződő vonásait Emma hangos kacagása félbeszakítja.
– Ejnye, hát kinevetsz? – kérdezi kissé felháborodva a nevetéstől hangos lánykát, aki ihletett nyerten már ugrik is páros lábbal a kerítésen belül fellelhető egyetlen aprócska tócsába. Janó szíve ellágyul.
– Igazán szép ugrás, de legközelebb vegyél fel csizmát, kisasszony – ha tanácsolhatom.
– Jó! Hozol nekem olyan virágot? Pirosat! – mutat a szomszédos park esőkertjének színpompás liliomaira, az iménti tanács bevésődésének biztos hiányával.
– Tudod, azt nem illik letépni. De legközelebb hozok neked egy még annál is szebbet, jó lesz úgy? – alkudozik.
– Mikor?
– A következő eső után…a következő eső után hozok!
A kis Emmának ez az ígéret felért egy fél szivárvánnyal. Janónak viszont sokkal többet jelentett: ma rátalált a derű, ő pedig talált magában nem is egy ígéretet.