Pest sosem volt nekem való. Idegen a nagyváros zaja, a pityókás házikenyér nélküli reggelek. A fenyvesekre, hegyekre, néha még a medvékre is vágyom. Tíz éve költöztünk ide Jánosommal. Építőmérnökként jobb ajánlatot kapott, mint amit odahaza nyújthattak. Céges autó, lakás, jó fizetés. Egyik megrendelés követte a másikat, panaszra nem volt okunk.
Tavaly egy új megbízást kaptak: a budai Vár alatti ciszternát térképezték fel. A második világháborúban használták, aztán feledésbe merült. Uniós pénzből feltárják, látogathatóvá teszik. Kuriózummá alakítják, mint Isztambulban az Elsüllyedt Palotát.
A mélységet szerettem, de a föld alatti munkától mindig irtóztam. Apám bányász volt Parajdon. Tíz éves voltam, mikor beomlott egy szárny, és a hegy gyomrába betört a víz. A hirtelen áradat elárasztotta az alagutakat. A húgom és öcsém még kicsik voltak, én se értettem sokat, de anyánk arcán láttuk a rémületet. Előttünk nem sírt, de ha nem figyeltünk, zokogott. A mentés lassan haladt, omlásveszély volt, a víz emelkedett. Apám megmenekült, mások nem.
Ezután otthagyta a bányát, idegenvezető lett. Gyakran tartottam vele a túrákra. A falak csillogtak, valami különös nyugalom volt lent. Minden csoportot megállított a baleset áldozatainak emléktáblájánál – fejbiccentés, függetlenül attól, kik voltak jelen. Olyan a bánya, mint egy katedrális. Azóta is, ha lent jártam, mindig elmosolyodtam, hiszen a turistáknak is elviccelte: „Ez egy föld alatti katedrális, nyalogatható falakkal!”
A várbeli munkák jól haladtak, de a hetek óta tartó esőzések nehezítették. János esténként csak ennyit mondott: „Ingadozik a vízszint.” Ilyenkor csend lett. Én pedig mindig elérzékenyültem – a terhességre fogtam.
Aznap is esett. János reggel óta lent volt. Négykor hívott. A hangja szakadozott volt.
– Ki kell ürítenünk a főágnál. A víz most törte át az alsó falat. Nem katasztrófa, de… nincs sok idők.
Kérdeztem a többiekről.
– Azt hiszem, Kovács bent maradt. Az új fiú. Visszamegyek megnézni.
Aztán letette.
A mentők éjjel hozták fel az első túlélőket. Ázott, falfehér emberek. Egy óra múlva minden leállt. János nem jött.
Két nap múlva jelent meg a hivatalos összesítés. A zárólapon egy táblázat:
„5. bejegyzés – halott. Megjegyzés: azonosításra vár.”
Felnéztem a hivatalnokra. A szemében nem sajnálat volt, csak fáradtság.
– Tudja azonosítani? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
– Benkő János.

****
Ma az önkormányzat küldött egy levelet, amelyben egy meghívó állt: Kegyelettel emlékezünk a balesetben elhunytakra. Ezúton értesítjük, hogy a termeket utánuk nevezzük el, és meghívjuk Önt a névadásra és az emléktábla leleplezésére.
Jánoska pont aznap lesz öt hónapos. Az esemény utána visszaköltözöm Székelyföldre.