Medárd tudta, hogy tilosban jár, persze, hogy tudta. De a vágy, hogy ő lássa meg elsőnek úgy dobta ki az ágyból, ahogyan egy birkózó hajítja el az ellenfelet.
Mezítláb osont végig a szobán, át a folyosón, egészen a padlásig.
Sietnie kellett, és nem csak azért, mert a többiek is hamarosan felkelnek. A rádióban, amit az emberek hallgattak odaát a konyhában, rövid nyári záport mondtak. Néhány perc lesz az egész.
Apa nagyon megszidta volna, ha tudja, hogy megint hallgatózott. Az esőleső manóknak tilos volt érintkezniük az emberekkel, de Medárd képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Ráadásul különleges nap volt a mai: a névnapja.
Felkapaszkodott a tetőre vezető létrán, és kinyitotta a csapóajtót. A két rozsdás bádogvödör, amit magával cipelt, összeütődött és hangosan megzörrent a kezében.
Medárd megdermedt. Még levegőt venni is alig mert, csak a fülét hegyezte. Szerencsére úgy tűnt, a ház népe mélyen alszik.
Kimászott a tetőre. A cserepek még forrók voltak a hetek óta tartó hőségtől, bár már nem tűztek olyan elviselhetetlenül, mint napközben.
A szíve nagyot dobbant, ahogy elé tárult az ébredező Budapest: a Parlament bordó-lilás kupolája, a rozsdavörös és halványsárga háztetők, a Duna.
És persze ők.
Az égen egyre csak gyülekező sötét felhők.
Mindjárt, gondolta izgatottan, mindjárt.
Leült a háztető szélére és óvatosan maga mellé helyezte a vödröket. Ha nem kapja el időben az esőt, hiába kockáztatott. Felszívják az esőkertek, az esőáteresztő burkolatokon keresztül leszivárog a földbe, belecsurog a ciszternákba.
Hirtelen hűvös szellő suhant végig a bőrén. Behunyta a szemét, és lassan kidugta a nyelvét.
Megborzongott, ahogy az első hideg csepp a nyelve hegyére pottyant. Majd rögtön utána még egy. Aztán még egy.
Egyre többen lettek, mígnem már hangosan kopogtak a bádogvödrökben. Kip-kop, kip-kop, kip-kop.
Már hónapok óta nem ivott, ami nem volt akkora baj, mintha ember lett volna. Az embereknek minden nap szükségük volt tiszta vízre. Medárd kicsit sajnálta őket ezért.
Felmarkolta a zsákmányát, és sietősen megindult a házba, mielőtt még jobban elázna.
– Apa rá fog jönni, hogy te hoztad! – hallotta hirtelen a háta mögül és úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a vödröket.
Luca állt ott, a kishúga. Az esőtől csapzott, csatakos hajával úgy festett, mint egy boszorka.
Medárd ujjai megfeszültek a fogantyún.
– Már elég nagy vagyok – mondta és dacosan felszegte a fejét. – Akkor jövök fel ide, amikor csak akarok.
Aztán hirtelen elbizonytalanodott.
– De azért nem mondasz meg… ugye?
Luca huncutul elmosolyodott.
– Nem… ha megengeded, hogy segítsek.
Medárd nagyot sóhajtott, majd átnyújtotta Lucának az egyik vödröt, és aggodalmasan figyelte, ahogy a húga imbolyogva mászik le a lépcsőn, időnként kiloccsantva a tartalmából egy keveset.
– Óvatosabban! – sziszegte, ám abban a pillanatban megcsúszott a nedves lépcsőn, a víz kiömlött, az egyik vödör pedig hangos csörömpöléssel gurult végig a földön.
Büntetésből negyven napig mosogatniuk kellett. Szerencsére, esővíz volt bőven.