A nevem nem fontos. Mondjuk legyen Z. Klinikai szakpszichológus vagyok. Öt éve csinálom az önkénteskedést. Hajnal van, Budapest még nem döntötte el, alszik-e vagy már ébren van. A bicikli nyikkan, az oldalkocsi húz. A pokróc vizes, a váltóruha gyűrött. Ma Samu jön. Vagy Jóska. Mindenki Samu, ha nem akarja megmondani a nevét. A Blaha Lujza tér felől húz a szél. Az aluljáróban fázik a beton. A város is összehúzza magát. A falon egy régi graffiti: „Öleld meg a várost!” Samu ott ül, kifakult szatyorral és egy csálé virágcsokorral, mintha valamit még mindig ünnepelne. Új zöldtetők nőnek a szemben lévő panel tetején. A mohák csöndben dolgoznak – esőt nyelnek, meleget fognak, a ház is újra tanul lélegezni. Cseppek verik az ereszt, valami folyton szivárog. Újra esik.

– Fürdőbe? – kérdezi.

– Meleg víz, szappan, sampon.

– És utána?

– Meglátjuk, mit enged a város.

A Széchenyi Fürdő előtt sor. Villamos csikorog a Liget szélén. Samu vakarja a nyakát, én a pénztárcámat.

– Legyen most már sampon is. A múltkor csak víz volt.

– Lesz sampon.

Lezuhanyzik. Aztán a termál. A víz meleg, a város alulról párolog.

– Akár egy akvárium, ahol a halak már nem mozognak – mondja Samu.

Nevetek. Aztán elcsendesedünk. Már nincs mit hozzátenni. Bent párás minden, a gőz ül az ablakokon. Samu mezítláb megy be a szaunába, én papucsban maradok. Mindig rosszul osztjuk el a védelmet.

Aluljáró, fürdő, csatorna – lefelé megyünk, de közben valami mégis tisztul.

A fodrász a Bakáts térnél lakik, házilag vág. Samu úgy ül a széken, a haj hullik, mint az évek, egyenletesen, hangtalanul.

– Egyszer én is fodrász akartam lenni – mondja.

– Miért nem lettél?

– Mert ahhoz emberekhez kell nyúlni.

Csütörtök van, ruhaosztás a férfiaknak. Megyünk az Eötvös utcára. Felpróbál egy zakót. Kicsit nagy, a válla lecsúszik.

– Olyan vagyok, mint egy képviselő – mondja.

– Elegáns vagy.

– A szagom nem passzol – mondja, és nem viccel.

A Csatornázási Művek irodája az Üllői úton van. Segédmunkást keresnek. Aki csatornatisztításnál előkészíti az eszközöket. A levegő fertőtlenítőszagú, az ügyintéző néz, de nem lát. Samu kitölti az adatlapot. Név: Samu.

– Végzettség?

– Volt.

– Mikor?

– Még mikor nem kellett bizonyítani.

Később kilépünk a fényre. A járdaszélen pocsolya. Samu megkerüli. Előhúz egy töredezett fotót.

– Ez itt én vagyok, a 3-as metró építésén.

Nézem. Egy ember gép mellett, a háttér iszapos.

– Sokan voltunk – mondja. – Minden reggel tudtam, hová indulok.

Este van. Újra a Blaha. A város már elnyelte magát, csak a fény maradt. Samu kiszáll. A zakót gondosan ráhajtogatja egy padra. Aztán visszanéz.

– Te mindig ilyeneket csinálsz?

– Néha.

– Nem vagy te valami városi angyal?

– Biciklis segítő vagyok.

– Az is valami.

Zsebéből elővesz egy samponos flakont.

– Ezt megtartanám. Jó illata van.

Másnap visszamentem. A padon ott volt a zakó, elázva. Belső zsebében egy cetli.

„Most már elhiszem, hogy még lehet valami.

Köszönöm.

Samu”

A pad alatt tócsa gyűlt. A víz lassan elindult a rács felé.

Nem volt sietős. Csak ment tovább. Mint aki tudja a dolgát.