Ki ásott csatornát a felhőszakadásnak, és utat a mennydörgő viharfelhőnek,
hogy esőt adjon a lakatlan földre, az ember nélküli pusztaságra,
hogy bőven megitassa a puszta sivatagot, és zöldellő füveket sarjasszon?
Ki az apja az esőnek, és ki nemzette a harmatcseppeket?
Jób, 38, 25-28.

Sistereg a gerleszürke zivatar. Egyedül a Vásárcsarnokban van menekvés előle, ahol marhaszegyek vöröslenek, mint a legszebb naplementék, és sügérek üveges szeme bámul a zúzottjég-halmokról, mint az emlékezet kérlelhetetlensége. A hús- és halszagban állok, nézem, ahogy a víz felhabzik és iszkol a járdán, az apró esőkertekbe siet, amik, mint az Ószövetségben a pontok, olívzöld megállók, szigetek a betontengerben. Egy végtelen, emberi nyelven énekelt dalban a lélegzetnyi szünetek. A fülledt, szárnyashangyákat felhőző ragyogásra gondolok, ebbe menekülök, ebbe könnyű, ahogy apám elől, ha sírt. Ha szemei szárazak voltak, akkor csak én zokogtam – átsírt rajtam apám. Ahogy rajta is átsírt valaki. Meszes földön át az eső. Egy cseppkőbarlang belátható jövője: mi lesz, ha egyszer egymásba híznak az oszlopok? Mi lesz, ha egyszer kitölt minden koponyaűrt a zokogás mellékterméke? Ha egyetlen nehéz, tompa tömbbé válik a fej? Most még felemelhetem. Most még elnézhetek a töltésoldalakig, ahol pipacsok világítanak az esőfüggönyön át. Már nem sír át rajtam apám, nem rezzenek meg lendülő kezektől. A koponyámban nőtt mészkőagyarakat is verseknek hívom.
Az Ószövetségben ritkán esik. Az Ószövetség szerint Isten az esők apja, apám zokogása tehát kétségkívül Isten munkája. Amíg várok a csitulásra, felhív, tönkremegy, a vevői olvasták az állítólag róla szóló verseimet. Apám könnyeinek én lennék az oka? Vagy csak amit belezokogtak, végül belőlem ömlik vissza belé? Az ilyen, esőbe tévedő sétáimon jöttem rá, hogy a gyógyulás, mint a víz: minden ebbe fut végül, ószövetségi harag, antik, próteuszi tánc, sosem állandó, örökké változó, zúg, csacsog, hűl és melegszik, párolog és alakot ölt, búvópatakjaiért felelősséget nem vállalhatok.
A húspult mellett pörgetem a telefont, sajnálom apám festményeit, kedves tizenkilencedik századi, pesti idillek, nyugalmasan üres magyar tájak, süt rajtuk a nap, ezredfordulós otthonokba kívánkoznak, az én szavaim közt semmi helyük.
Észre sem veszem, már az esőben állok, átfolyik rajtam apám, fejem egyre könnyebb, lassan kisüt a nap, párás fényben csillog a kerület, apró esőkertekbe habzik az elcsordogáló víz, a gyógyulás oázisaiba, ezeket hívom versnek már, apám traumái így nem lesznek az én traumáim, egy pofonra lendülő kéz megáll, elernyed, egy pillanatra olyan, mint Ádámé a Sixtus-kápolna mennyezetén, arcomon könny csorog, glitteres arcomra könny csorog, bolyok duzzadnak, szélvédőcsillogás, szivárvány rajzik. Tisztán látom magamban a vágyat, ami csak az enyém, de talán titkon apám is erre vágyott, az ő apja, és mindenki: arra, amire Próteusz, hogy valaki minden formámat magához ölelje, hogy valakinek biztos lehessen, mint a márvány.