A mama mindig azt mondta: – Ó, ez csak amolyan „csepeli eső”.
Akkor is, ha ömlött, mintha dézsából öntötték volna, vagy csak csepergett, szitálgatott.
A családi ház előtti lépcsőn üldögéltem szokás szerint, a mama pedig egy régi kemping széken a kisház előtt. Mama kisháza, így hívtuk. Egy összetákolt melléképület volt, hiányos alapokkal néhol döngölt földdel és csúnya linóleum padlóval. Ide száműzte magát, mikor újdonsült menye és édesapám beköltöztek a nagy családi házba.
Néztük a felhőket, ahogy végigkúsztak az égen, mint lomha anakondák. Hol felszakadtak, hol besűrűsödtek.
Néha a kertben játszottunk, a gyümölcsösben. Szedtünk meggyet, tele volt kukacokkal. Ijedtemben jó messzire hajítottam a földre, soha többet nem ettem belőle. A mama óva intett a csigáktól is, mert azok jaj, förtelmes lények, félni kellett tőlük. Bár nem értettem, elfogadtam és nem bolygattam őket. Legtöbbször csak üldögéltünk, sokszor fájlalta felvizesedett lábát.
Ezen a nyáron, hatalmas vihar kerekedett, szinte leszakadt a tető, a hatalmas diófa nekidőlt a kerítésnek és felborította az esőgyűjtő hordónkat.
A hordó, mely otthont adott megannyi szúnyoglárvának, hatalmas döngéssel zúdult ki a puszta földre.
Ez a nyár bekúszott a bőrünk alá, mint a mama betegsége, de erről természetesen akkor még senki sem tudott.
A csepeli eső végül mindent elmosott.
Én valamiért csak nevetni tudtam. Nem tudtam mi az a TBC, nem tudtam, hogy ebben az emberek még ma is meghalnak, a kétezres évek elején. Csak nevettem, persze, biztosan viccelnek, a mama nem halt meg. Hazajön karácsonyra, bejön hozzánk a nappaliba, ahogy mindig és együtt ünneplünk. Odaadom neki az ajándékot, amit készítettem és azt is nagy becsben őrizheti, mint az összes többit, festett gipsz és papírdarabokat, szeretettel.
Nem emlékeztem vissza arra, mikor egy délután nem tudtam elaludni, ezért a hajamnál fogva ráncigált ki büntetésül az előtérbe, a földön egy kitépett hajcsomó mutatta csak, hogy mi történt azon a napon. Nem gondoltam a kiabálásokra és a törött lekvárfőző fakanálra sem.
De továbbra sem tudtam aludni. És ő nem jött haza karácsonyra. A temetésre nem engedtek el.
– Nem gyereknek való – mondta anyám.
Mit is mondhatott volna erre egy gyerek, 11 évesen?
Azóta, bárhol nézek az égre és felhőket látok, mindig eszembe jut, bármi lesz is, ez csak egy kis csepeli eső.
Akkor is ha pusztító, ha fájdalmas. De ha vidám és élettel teli, főleg.