A lift sosem jár fel a tetőig. Odáig mindig gyalog kell menni, két emelet vaslépcső a gépészet és a csend közé. Ez a csend nem az ürességé, inkább a valóság elhalásáé. Fent a tetőn más a levegő. Vagy csak a szagok mások: zsálya, nedves föld, szivárgó pára a csövek körül. Az irodaház nyolc szintnyi betondoboz, ez a zöld pedig mintha egy elfelejtett kert lenne, amit valaki elfelejtett elfelejteni.

Minden este itt végződöm. A kilencedik kerület egyik irodaépületében takarítok. Naponta háromszor végigmosom az üvegfolyosókat, letörlöm a fénymásolót, kiürítem a narancshéjakat és a papírpoharakat. Nem figyelnek rám. A kávéautomaták mögötti sötét tükörben néha magamra nézek. A hajam mindig kissé kócos. A szemem alatt hol sötétebb, hol szürkébb az árnyék.

De a tetőn nincs tükör. Ott minden vagy él, vagy nem. A növények nem kérdeznek. A cserjék nem firtatják, mit keresek itt. A sedumok, amiket ide telepítettek, különösen jól bírják a hőséget. Erősen kapaszkodnak a földhöz, mintha tudnák, hogy a város nem nekik való, mégis maradniuk kell.

Az egyik sarokban aranyeső nő. Mintha tudná, hogy kell valami fény is ide. Sárga, törékeny virágok, de sosem törnek le. Mint az emlékek, amikhez nem nyúl már az ember, csak hagyja, hogy lengjenek benne.

Én is így vagyok ezzel. Beültetve egy életbe.

Egy este, amikor először maradtam fent munka után, esett. A ponyvára kopogott az eső, ismerős hang volt, de nem tudtam megmondani, honnan. Mint egy régi zene, amit nem tudsz hová kötni, csak érzed, hogy fájt már valaha. Talán azóta jövök ide.

Anyám azt mondta: „Leszel valaki.” Úgy nézett rám, mintha a valaki egy foglalkozás lenne. Jogász, orvos, tanár. Aztán apám elment. Tizenkét éves voltam. Addig sem beszéltek sokat, de onnantól senki sem beszélt senkivel.
Túlélni kell – mondta anyám.
És én takarítani kezdtem.

Egyetemre is mehettem volna. Nem mintha nem lettem volna okos. De gyors pénz kellett. Meg csend.
A csend néha értékesebb, mint a diploma.
Az első hetekben csak néztem a tetőt. Aztán leültem. Aztán elkezdtem beszélni, magamban. A szavak nehezen jöttek. Egyszer, amikor esett, és a kavicsrétegre gyűlt a víz, kicsúszott belőlem: „Apám.”

Nem volt folytatása. Csak a víz csöpögése.

Lent, az irodákban mesterséges fényben dolgoznak. Itt fent is mesterséges minden, a talajréteg, az öntözés, a növénytársítás. És mégis: él.
Ahogy én is.
Mégis: valami nő bennem.
A vágy? A megbocsátás? A béke?
Nem tudom.
Csak azt, hogy nem marad bennem örökké úgy, ahogy beültették.

Néha elképzelem, hogy egyszer valaki feljön ide. Nem véletlenül. Leül mellém. Nem kérdez. Csak hallgatja, ahogy a tető lélegzik, ahogy a város hője megszelídül a leveleken. Hogy együtt hallgatjuk azt, amit kimondani nem lehet. Vagy nem kell.
A növények is tudják, mikor jön az ősz.
Én is érzem, ahogy valami bennem lassan színt vált. Nem harsányan. Nem látványosan.
Csak annyira, hogy ha holnap újra feljövök, már meg tudjam mondani: nem vagyok ugyanaz.
És az eső majd elmossa a port. A kavicsok között. Bennem.