Egy óra tizenhét perce érkeztem a lakásba. A bőröndjeim az előtérben, a szerszámok a szobában. Az ernyő lassan szárad, kint zuhog. Jól esik hallani az egyenletes kopogást az ablakon, a szél süvítését. Úgy tűnik, mintha nem lennék egyedül, mintha valaki motozna a másik szobában.
Amiért jöttem, elvégeztem. De nem azt érzem, amire számítottam. Voltaképp mit is gondoltam?
Felállok a földről, körbenézek. Hogy lehet, hogy annyi év óta semmi sem változott? Miért nem rendezte át senki ezt a szobát? Amikor megláttam a hirdetést, tudtam, hogy ezt a lakást kell megvennem. Csodálkoztak is, hogy ilyen gyorsan akadt vevő. Még jobban csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy én már laktam itt.
Feléled az a pillanat, amikor először belépünk az ajtón, fiatalok vagyunk és szerelmesek, egy bőröndbe gyúrva gurítjuk az életünk. Aláírjuk a bérleti szerződést, majd amikor kettesben maradunk, leülünk a földre, hogy nehogy összekenjük sáros lábainkkal a bútort, és nevetünk magunkon. Különös, hogy akkor milyen könnyen nevettünk. Mindenen, a semmin. Nevettük, hogy a piros szék miatt vagyunk itt. Hogy nem az ára, nem a környék, egyedül a piros szék döntötte el, hogy nekünk itt lesz az otthonunk.
Esőkertet kell itt létrehozni, mondod, az ilyen társasházi udvarok ideálisak erre, nálatok már egy évtizede bevett gyakorlat. Beszélgetünk a közös képviselővel, megszólítjuk a lakókat, aztán valamiért mégsem lesz belőle semmi. Ilyen ez az ország, mondod, amikor már egy éve lakunk a lakásban, ilyen a néped. Zuhog az eső, amikor felveted, hogy menjünk el. Veled bárhova, mondom, és elhagyom a nyelvem, a népem, Budapestet, aminek minden szegletét szeretem. Követlek a te országodba, ahol megvalósulnak az esőkertek, és ahová nem vihetjük magunkkal a piros széket. Hogyan is vihetnénk, ha nem a miénk? Mi a miénk amúgy is?
A piros széken ülsz, én pakolok. Mérlegelek, hogy vajon tényleg el kell menni? Engedetlen vagyok, visszafeleselek. A szék felnyög, ahogy felállsz. A szemem kimered, kitömött állatok üvegszeme, nem hiszem el, hogy megütöttél. Az arcom pirosabb, mint a szék.
Amikor ma beléptem az udvarra, egy esőkert várt. Az egyik lakó büszkén mesélte, hogy a főváros első esőkertjét valósították itt meg. Bár az ötlet nem a lakóké, volt itt valamikor egy fiatal pár, külföldi albérlők, ők javasolták. Bólintok. Külföldi voltam már akkor is, amikor még el se mentem? Hol van az én belföldem?
Este felhív a lányom. Még mindig nem érti, hogy minek költöztem ide. Csak így mondja, ide. Neki nem haza, nem vissza. Hogy mondjam el neki, hogy itt kezdődött minden? Hogy itt ért véget minden? Hogy ő az apját nem úgy ismeri, mint én? Hogy valljam be neki, hogy egy piros széket kellett széttörnöm? Hogy lehet megmagyarázni, hogy egy szék miatt költöztem haza?
Éjszaka veled álmodok. Ülök a földön a budapesti lakásomban, kint esik. Talán jég is van. Nem nézek rád, mégis bejössz. A széket keresed. Körbejárod a lakást, mindenhová benézel. Nem bántasz, nem érsz hozzám, nem beszélünk.
Nem maradsz. Nincs, ahova leülj.