A nevem nem fontos. Mondjuk legyen Z. Klinikai szakpszichológus vagyok. Öt éve csinálom az önkénteskedést. Hajnal van, Budapest még nem döntötte el, alszik-e vagy már ébren van. A bicikli nyikkan, az oldalkocsi húz. A pokróc vizes, a váltóruha gyűrött. Ma Samu jön. Vagy Jóska. Mindenki Samu, ha nem akarja megmondani a nevét. A Blaha Lujza tér felől húz a szél. Az aluljáróban fázik a beton. A város is összehúzza magát. A falon egy régi graffiti: „Öleld meg a várost!” Samu ott ül, kifakult szatyorral és egy csálé virágcsokorral, mintha valamit még mindig ünnepelne. Új zöldtetők nőnek a szemben lévő panel tetején. A mohák csöndben dolgoznak – esőt nyelnek, meleget fognak, a ház is újra tanul lélegezni. Cseppek verik az ereszt, valami folyton szivárog. Újra esik.
– Fürdőbe? – kérdezi.
– Meleg víz, szappan, sampon.
– És utána?
– Meglátjuk, mit enged a város.
A Széchenyi Fürdő előtt sor. Villamos csikorog a Liget szélén. Samu vakarja a nyakát, én a pénztárcámat.
– Legyen most már sampon is. A múltkor csak víz volt.
– Lesz sampon.
Lezuhanyzik. Aztán a termál. A víz meleg, a város alulról párolog.
– Akár egy akvárium, ahol a halak már nem mozognak – mondja Samu.
Nevetek. Aztán elcsendesedünk. Már nincs mit hozzátenni. Bent párás minden, a gőz ül az ablakokon. Samu mezítláb megy be a szaunába, én papucsban maradok. Mindig rosszul osztjuk el a védelmet.
Aluljáró, fürdő, csatorna – lefelé megyünk, de közben valami mégis tisztul.
A fodrász a Bakáts térnél lakik, házilag vág. Samu úgy ül a széken, a haj hullik, mint az évek, egyenletesen, hangtalanul.
– Egyszer én is fodrász akartam lenni – mondja.
– Miért nem lettél?
– Mert ahhoz emberekhez kell nyúlni.
Csütörtök van, ruhaosztás a férfiaknak. Megyünk az Eötvös utcára. Felpróbál egy zakót. Kicsit nagy, a válla lecsúszik.
– Olyan vagyok, mint egy képviselő – mondja.
– Elegáns vagy.
– A szagom nem passzol – mondja, és nem viccel.
A Csatornázási Művek irodája az Üllői úton van. Segédmunkást keresnek. Aki csatornatisztításnál előkészíti az eszközöket. A levegő fertőtlenítőszagú, az ügyintéző néz, de nem lát. Samu kitölti az adatlapot. Név: Samu.
– Végzettség?
– Volt.
– Mikor?
– Még mikor nem kellett bizonyítani.
Később kilépünk a fényre. A járdaszélen pocsolya. Samu megkerüli. Előhúz egy töredezett fotót.
– Ez itt én vagyok, a 3-as metró építésén.
Nézem. Egy ember gép mellett, a háttér iszapos.
– Sokan voltunk – mondja. – Minden reggel tudtam, hová indulok.
Este van. Újra a Blaha. A város már elnyelte magát, csak a fény maradt. Samu kiszáll. A zakót gondosan ráhajtogatja egy padra. Aztán visszanéz.
– Te mindig ilyeneket csinálsz?
– Néha.
– Nem vagy te valami városi angyal?
– Biciklis segítő vagyok.
– Az is valami.
Zsebéből elővesz egy samponos flakont.
– Ezt megtartanám. Jó illata van.
Másnap visszamentem. A padon ott volt a zakó, elázva. Belső zsebében egy cetli.
„Most már elhiszem, hogy még lehet valami.
Köszönöm.
Samu”
A pad alatt tócsa gyűlt. A víz lassan elindult a rács felé.
Nem volt sietős. Csak ment tovább. Mint aki tudja a dolgát.