Masszi Bálint: A főnök

a Főnök izzad a sajtótájékoztatón. nem csodálom, rohadt meleg van itt a járdán, mögöttünk az építési telekről száll a por, a kihordott párologtatók és árnyékolók pont semmit sem érnek, negyven fok van árnyékban. a Főnök lendületesen beszél, hiába gyöngyözik a homloka: itt mögöttünk, ahol most Önök csak munkagépeket és káoszt látnak, nemsoká felépül Európa egyik, ha nem a legszebb hotelépülete, a modern építészet hírnöke, egy örök nyersbeton obeliszk a főváros szívében… a Főnök szeret ilyen nagyokat mondani. mondjuk az obeliszket speciel’ én találtam ki. a sajtó megnyugszik a projekt grandiózusságában, a finanszírozás átlátható és piaci – papíron legalábbis; a látszatra mindig ügyelni kell. a Főnök szerelmes a nyersbetonba. a bejárásokon megérinti, végigsimítja a falakat, érzem-e az erőt, ami sugárzik belőlük, kérdezi. a választ nem várja meg. a kivitelezők panaszkodnak, hogy a város nem hagyja őket dolgozni: a beton leveti magáról a csapadékot, nincs hova kivezetni, ekkora épületről nem lehet az utcára, nem bírja a csatorna. a Főnök ingén izzadtságfoltok. majd ő megoldja, ki ott az ügyintéző, ha kell, a polgármesterig megy. a kivitelező hebeg-habog, hogy esetleg zöldtető, vagy esőkert, vagy ciszterna vagy valami, ami gyűjti a vizet, azt mind lehet használni, ez teljesen racionális dolog, ezt meg kéne gondolni, le fogják az építkezést állítani – a Főnök erről hallani sem akar. obeliszkre nem ültetünk veteményest, mondja. a kivitelező nem érti, de hát mindegy neki. a Főnök ma már a hatodik kávéját issza. azt mondja, az önkormányzatban szarnak a fejére, a pénzére is szarnak, meg kell oldani a vízgyűjtést. városi eső aranyat ér, ezt mondta neki az ügyintéző. a Főnök ideges. olyan erővel csapja le a kávéspoharat a kisasztalra, hogy kirepül belőle a kávéskanál és odacsattan a betonfalhoz. a Főnök meredten bámulja a lecsorgó kávécseppeket, és szalvétával törölgeti a hóna alját. hogy ő ebből a brutalista csodából, ebből az emberiség diadalából, ebből a győzelmi műemlékből dzsungelt csináljon? hogy majd itt lebegjen a pára, ezekben a gyönyörű, minimalista terekben? hogy a növények benőjék a felületeket, hogy a víz szétfeszítse a struktúrákat? káosz, suttogja maga elé, káosz. a Főnök mindig ilyen dramatikus.
napközben tőlem kérdezgeti, hogy nedves-e még a fal. talán a kávéra gondol, de azt hetekkel ezelőtt letörölgettük már, nyoma sincs. azt mondja, nehezen lélegzik, párás a levegő – egymáshoz dörzsöli az ujjait, még a bőrön is kicsapódik, mondja.
engem hívtak hajnalban a mentősök, hogy menjek a kórházba, a Főnököt már bevitték. önkívületben találtak rá, miután letépte a hatósági kordonszalagot és az épületben kóválygott. azt üvöltözte, hogy izzadnak a falak.