Kemenczky-Majer Amanda: Kék medrek

Holnapra, húzta fel a szemöldökét. Mellette, a frissen fellógatott csillár alatt hódvárként magasodott az egymásra halmozott bútorok és kartondobozok tömege. Két fiatal élet hordaléka. Igen, holnapra hívtam a munkásokat, felelte a fiú, mivel azt mondtad, anyádék csak holnapután jönnek. Tett egy lépést a lány felé, de az összefonta a karjait maga előtt. A köztünk felhúzott festőkelléktől úgyis bevehetetlen, gondolta a fiú, de nem adta fel. Elfelejtettél szólni, hogy korábban érkeznek, tette hozzá békülékenyen, de a lány mellkasa már hullámokat vetett. Egyébként ezek olcsóbban vállalták, valakinek erre is figyelnie kell, csattant fel. Mert én nem figyelek, ezt akarod mondani? A lányból ömlött a szó, sebesen hömpölygött az áradat a fiú felé. Aztán elnémult és hátat fordított. A főváros morajlása áthullámzott köztük és lehuppant a megöröklött kanapéra. Vajon túléli a hódvár, ha megered a patak, ráncolta homlokát a lány, ha napokig csak dől az eső? Vagy van, ami ellenáll az áradásnak? Mennyire egyszerű lenne azonnal itt hagyni Budapestet és mindent, visszaülni az otthoni patak partjára, nézni az épülő hódvárat, a part menti virágokat. Csakhogy a patak is csak előre folyhat. Akkor most, nézett vissza a fiú szemébe. Akkor tiéd az ecset, enyém a henger, nyúlt át a másik a láthatatlan gáton és csendben kiosztotta az eszközöket.

Hangtalanul kerülgették a szoba közepét és egymást. Néha megállt a villamos odalent, valaki ki- vagy beszállt, és már ment is tovább. Otthon évek alatt is alig változik valami és én változni akartam, gondolta a lány. A fiú felé lesett. Az gyakorlott mozdulatokkal görgette a festékhengert, beavatta a közös lakás falait. Vajon tényleg felteszi majd azt a képet ide, amit otthonról hoztam? Közben sebesen járt a keze, az ecset szálai csíkokat hagytak, ha nagyon elidőzött egy mozdulatban. Kint felhők vonultak át az égen, és a fény váltakozó jelenléte hol sötétebb, hol világosabb színűnek mutatta a falakat. Különös, egyszerre böktek erre a mentakékre az üzletben, jelent ez valamit?

Kint sustorogva hajladoztak a társasház menti nyárfák, hangtalan hajladozott a lány és a fiú a falak közt. Festékbe mártani, felvinni egy réteget, száradni hagyni, amíg a kör be nem zárul. A felénél járunk, kell egy kis friss levegő, sóhajtott a lány és kilépett a teraszra. Lent, a fák közt víz csillant. Jobban kihajolt. Eszébe jutott, az eladó mondta, ez egy esőkert, de akkor nem nézte meg igazán, csak a lakásban akart mielőbb szétnézni. Az árnyliliomok és páfrányok közti kavicsos részen feszes tükrű tó állt. Sekély, de mégiscsak tó, mosolyodott el. Tudod, néha nem látjuk majd a medrét, ahogy most sem, lépett mögé a fiú. Kiszámíthatatlan az időjárás, gyerekkoromban mintha minden egy láthatatlan rendet követne, de most egyszerre túl sok eső zúdul le. Átkarolta a lány derekát. Itt van ideje megállni a zavaros víztömegnek. Van ideje a homokon átszűrődve megtisztulni, és csendben virágba borítani a fűféléket.