Magdát mindenki egy bolondos öregasszonynak nézte, amikor egy esős májusi délutánon az első lavórt kitette az erzsébetvárosi, harmadik emeleti lakása elé. Úgy helyezte el az edényt a gangon, hogy senkinek se legyen útban, így csak hitetlenkedő fejcsóválásokat kapott, de legalább nem szóltak rá a szomszédai.
Amikor viszont a lavórban összegyűjtött esővíztől az ő ablakában nőttek a legszebb muskátlik a környéken, mi több, ízletes, lédús paradicsomok termettek nála a cserepekben, a szomszédok is rájöttek, hogy az öreglány tudhat valamit.
Magda persze biztos volt benne, hogy be fog válni a módszer, hisz már gyerekkorában is működött. A csapvíz is jó persze, de az esővíz, az valami más. Lágyabb, természetesebb. Ivásra nem alkalmas, de öntözésre tökéletes.
Úgy döntött, megpróbálja a ház többi lakóját is meggyőzni róla, hogy próbálják ki ezt a technikát, azonban senki sem vette a fáradságot, hogy akár csak egy ócska lavórt is kihelyezzen a gangra.
Magda csalódott volt, mert úgy gondolta, ugyan nagyvárosban élnek, mégis minden lehetőséget meg kell ragadniuk, hogy a természetet kicsit közelebb hozzák magukhoz. Szomorú volt, amikor azt látta, az emberek annyira rohannak, hogy folyton elfelejtik az apró dolgokat, amik jobbá tehetnék az életüket.
Történt aztán egy júliusi délelőttön, hogy Magda elesett, és combnyaktöréssel kórházba került. Amíg bent lábadozott, a szomszédok gyakrabban elegyedtek szóba egymással a lépcsőházban, mint amúgy szokásuk volt, és beszélgetésük tárgya természetesen Magda volt. Ő volt a ház legrégebbi lakója, aki mindenkihez tudott egy-két jó szót szólni, ezért mindenki kedvelte. A beszélgetések alkalmával Magda vízgyűjtő módszerét is sokszor emlegették.
– Most bezzeg senki sincs, aki kitegye a lavórokat, ha esik!
– Igen, tényleg kár.
– Talán segíthetnénk neki.
– Hogyan?
– Rakjunk ki mi lavórokat!
– Van egy jobb ötletem. Építsünk neki egy esőkertet!
– Az micsoda?
– Olyan mélyedés a talajban, amiben össze lehet gyűjteni az esővizet.
Az ötlet mindenkinek tetszett, így rövidesen hozzá is láttak, hogy megvalósítsák.
Kiválasztottak egy alkalmas helyet az udvar közepén, kiástak egy 30 cm mély gödröt, az alját komposzttal dúsították, majd két zónára osztották. A középső részre Magda kedvenc virágát, mocsári nőszirmot ültettek, a külső, száraz zónába cickafarkat, levendulát és némi kasvirágot. Az ereszcsatornától kőmedret építettek a mélyedésig, hogy átvezessék a vizet. Még mulcsot is vettek, hogy betakargassák a talajt. Összehangolták a munkát, mindenki akkor dolgozott az esőkerten, amikor akadt némi szabad ideje.
Úgy időzítettek, hogy arra a napra készüljenek el, amikor Magda hazajön a kórházból. Este szerencsére már az eső is megérkezett. Magdát nagyon meglepte az ajándék, és nem is tudta, minek örül jobban: hogy kapott egy esőkertet, vagy hogy az emberek az ő kedvéért végre lelassítottak, és egy csipetnyi természetet varázsoltak a betonrengetegbe.