Az esőgyűjtő hordónak már csak az aljában lötyög egy kis víz. Feltöltöm a régimódi, alumínium kannát belőle. A hortenziabokrokkal kezdem a locsolást, mert nehéz labdafejük már a földre feküdt a melegtől.

–

– Igénytelen; csak nedvesen kell tartani a savanyú földjét, és szép lila marad a virága.
– Anya, szeretnék jelentkezni egyetemre.
– Apáddal egyeztess – igazítja meg a hortenziát, anélkül, hogy rám nézne.
– A kollégiumot fizetem az ösztöndíjból, a többit meg… – nézek esdekelve Apára.
– Egyetemre? Minek? Derogál velünk dolgozni? – ragad meg durván.
– Dehogy, csak érdekel a közgazdaságtan, jó vagyok benne.
– Nem mész sehova – dönt, ahogy mindig.
Nagyot lódít rajtam, lemondóan int, hogy mehetek.
– Majd beszélek vele – súgja Anya, amikor sajgó karomat dörzsölve visszakullogok hozzá.
Másnap, szokás szerint, a kertben találom.
– Na?
– Nem olyan rossz apádnál dolgozni.
Csalódottan, hogy nem állt ki mellettem, várom, talán megölel, de ő elfordul, és hátraveti csapzott haját.
– Mi történt, mi ez itt?
– Semmi – igazítja vissza a tincset az arcán levő kék foltra. – Látod, milyen szép a futórózsa? Tavasszal meg kell metszeni, hogy sok virágot hozzon.
Fél évig bírom Apa beosztottjaként, majd, miután megismerkedem Péterrel, döntök.
– Elköltözöm és beiratkozom estire.
Anya félve bólint.
– A pünkösdi rózsát nem szabad árnyékba ültetni – tér vissza a kerthez.
– Esetleg velem jöhetnél – vetem fel meggyőződés nélkül.
– Ugyan, hogy mehetnék? Ide lehetne ültetni még egy tövet, mit gondolsz?
Néha felhívom, de hosszú ideig nem látogatom meg. Ő csak egyszer csörög rám. Hív, hát hazamegyek. Megölelem, nem viszonozza; fájó a közönye. Apa, amint meglát, megfordítja a tolószékét, de megakad az ajtóküszöbben.
– Ööö… – motyogja dühösen.
– Szélütést kapott – igazítja meg a kereket Anya.
– Apa, sajnálom – guggolok le mellé. – Képzeld, férjhez megyek.
– Ööö…
Kiteker a szobából. Nem néz vissza.
– Örül neki és gratulál – tolmácsolja Anya.
– Jó állásom van, befizetem Apát egy otthonba, ahol gondját viselik. Szép nagy lakást bérelünk, hozzánk költözhetnél – próbálkozom reménykedve.
Legyint.
– Milyen lesz a ruhád? Elkészítem hozzá a csokrodat.
Pünkösdi rózsa, dália és rózsa alkotta műremekkel érkezik az esküvőre. Egyedül jön, Apát elvitte a második roham.
– Látod, milyen bő a ruhám? – kacsintok rá. – Babát várunk, kislányt.
Mosolyog. Napbarnított az arca, rendezett a haja.
– Most már tényleg hozzánk költözhetsz, segíthetnél a picivel – ajánlom magabiztosan.
– De drágám, mi lenne a kerttel?
Kap még öt nyugodt évet a virágai közt. Utána megbízok egy céget a gondozással, látni sem bírom a kertet.
Andris születése után végül úgy döntünk, kiköltözünk a Belvárosból a rákoskerti szülői házba.

–

Órák óta pepecselek, a gyerekek a nyomomban. Vettem új futórácsot, a rózsa ontja a virágait. Nem vált rózsaszínűvé a hortenzia, tápozom, locsolom rendesen.
Dörög. Gyorsan leveszem a hordó tetejét. A kicsik beszaladnak a házba, de én maradok; hagyom, hogy arcomról lemossa könnyeim az eső.